2008. augusztus 5-én nem csak Te születtél meg, hanem Veled együtt újra megszülettem én is.
Már nagyon vártunk Rád. Akartuk, hogy legyél és szerettünk az első pillanattól kezdve, Kilenc hónapon keresztül, ami csodálatos volt, végig izgatottan vártuk a percet, hogy megpillantsunk végre.

Már augusztus 3-án is voltak jósló fájásaim és éreztem, hogy hamarosan itt az idő, hogy a világra jöjj. Másnap reggel 5:50-kor már összehúzódásokra ébredtem. Egész nap, rendszertelenül jöttek a kontrakciók, majd este 8 körül kezdtek szabályossá válni. Megfürödtem, a kórházi táskát még egyszer átnéztem és összebújtunk apukáddal. Mértük az összehúzódások gyakoriságát. 10-13 percenként jöttek.
Azt hittem, majd rám tör a pánik mikor elindul a szülés, de éppen ellenkezőleg történt. Valami végtelen nyugalom lett úrrá rajtam. Elindultunk egymás felé.

Mikor már nem volt jó feküdni, a nappaliban vajúdtam és Apa segített, masszírozott, simogatott. Teljesen a helyzet magaslatán volt. Felhívtuk Emőkét este, hogy sűrűsödnek a kontrakciók. A szülésznőmet is értesítettük. Aztán ment minden tovább. A kanapéra hajoltam két összehúzódás között, Zoli pedig masszírozott.
8-10 perces összehúzódásoknál kértem Emőkét, hogy jöjjön át, nem tudom, hány óra volt ekkor. Egyszerűen megnyugtatott a jelenléte. Jött, kipakolt, csak annyit beszélt, amennyit muszáj volt. Ezt nagyon tudtam értékelni. Nem dirigált, csak velünk volt és forralta a vizet folyamatosan. Mindennek muskotályzsálya illata volt, ami ellazított. A pocakom aljára tette a forróvizes borogatást, és hol ő, hol Zoli masszírozta a hátamat. Sétáltam, vagy ültem a labdán és jobbra-balra billegtem (táncoltam), hogy elviselhetőbbé váljanak a fájdalmak. Jó volt így hárman – vagyis négyen, nyugalomban, csendben.
Amikor már 3 percenként jöttek az összehúzódások, elindultunk a kórházba. Emőke ült velem hátul, ami megnyugtatott, bár sok mindenre nem emlékszem az útból. Hajnal 3:20 körül értünk be.

Felvették az adatokat, ami borzasztó hosszúnak tűnt és megvizsgált a szülésznőm. Még csak 1 ujjnyira nyílt ki a méhszáj. Csalódott voltam. Emőke és Zoli kint várt, iszonyú egyedül voltam nélkülük. Nem tudom, mennyi idő telt el nélküle, de hosszúnak tűnt.
Az IKEA-szoba foglalt volt, így a hátsó szülőszobába mentünk be, ami nekem idegen és barátságtalan volt.
Le is lassult a vajúdás. Nem tudom, hogy meddig voltunk itt, szinte semmire sem emlékszem, csak arra, hogy nem volt jó és nem tudtam felszabadulni. Egy időre beültem a vajúdólabdára a zuhany alá Emőkével.

Otthon folyamatosan kaptam a bogyókat, ami nagyon jól használt, Emőke a kórházban vízben oldva adta tovább. Hálás vagyok neki ezért, mert ettől kezdve újra gyakoribbak lettek az összehúzódások. Mivel közben kiürült az IKEA-szoba, átmehettünk oda. Közelharcot vívtunk a takarítónővel, hogy legyen tiszta ágynemű és kád. Nagy nehezen sikerült rábírni, hogy tényleg ki kell súrolni a kádat, amiben néhány órája még más vajúdott.
Ezután vizet engedtünk és belefeküdtem volna a meleg vízbe, ha lett volna. Sajnos csak langyos víz folyt a csapból, így Emőke forralóval hozta folyamatosan a vizet, hogy ne fázzak. Hihetetlen, hogy ilyen problémákkal szembesül az ember szülés közben!

A kádban nagyon jó volt, csak a megfelelő pozíciót volt nehéz megtalálni. A kontrakciók folyamatosan jöttek és szinte kibírhatatlanul erősnek éreztem őket. Zoli rengeteget segített azzal, hogy hol a kezemet fogta, hol a nyakába csimpaszkodhattam a kontrakciók közben. Kommunikálni már nemigen tudtam ekkor.
Emőke volt az, aki félszavakból értett és ráérzett, mikor, mire van szükségem. Még egy kis csokit is belém diktált egy tiszta pillanatomban, isteni marcipános Milka volt, a kedvencem. Vajon honnan tudta?

Csak teltek a vajúdás órái, de a méhszáj csak nem akart teljesen eltűnni, pedig már vagy 10 órája vajúdtam és rettenetesen elfáradtam.
Próbáltam a babával kapcsolatba lépni, ahogy azt az analízisen tanultam és otthon gyakoroltam, de egyszerűen nem sikerült egy helyre koncentrálnom. Csak sodortak magukkal az események. Felderengtek régről egy szülészorvos, Bálint Sándor szavai: „Ne akarj szülni, csak hagyd, hogy megtörténjen!” Ha tudná, milyen nehéz is ez valójában! Nem akarni valamit, amire már 9 hónapja folyamatosan vágysz…
Azt hiszem, ez volt a gyenge pontom. Akartam és nem hagytam, pedig annyit készültem a szülésre. De ahogy a bába mondja, az első mindig másképpen alakul, mint ahogyan elképzeli az ember.

Egy valami úgy alakult, ahogy gondoltam. A segítségeim: Zoli, Emőke, óriási támaszt nyújtottak.
Sajnos a szülésznővel nem sikerült egy hullámhosszra kerülnöm, amit utólag is sajnálok, mert ez jelentősen hátramozdította az eseményeket.

Miután órákat vajúdtam a kádban, benézett a helyettesítő orvos, mert az enyém még szabadságon volt. Benézett és kiment. Látta, hogy nem kell, hogy jelen legyen. Nem kezdett el hülye kérdéseket feltenni, meg az ágyra kényszeríteni, hogy megvizsgáljon, egyszerűen bízott abban, hogy a testem tudja, hogyan tovább. Jobban bízott benne, mint én magam.

Hogy elsimuljon a méhszáj, a szülésznő azt javasolta, hogy feküdjek az ágyra egy pár összehúzódás erejéig, ami maga volt a pokol, mert nem bírtam mozogni közben, csak kiabáltam, hogy nagyon fáj és hogy azonnal fel akarok kelni.
Emőke, Zoli végig fogták a kezemet.

Fekvés után a szülőszékre vágytam, ahol Zoli fogott hátulról. Nagyon lassan jöttek a tolófájások. Emőke szerint más orvos már nagy valószínűséggel rég gyorsította volna a dolgokat. De az orvos nem ilyen volt. Még a burkot sem repesztette meg, pedig ezért hálás lettem volna.
A kitolás egy örökkévalóságnak tűnt. Nem hittem, hogy ez lesz a legnehezebb az egész szülésben. A mai napig nem tudom, hogy hogyan kellett volna jól nyomni, hogy ne repedjek szét és ne legyen aranyerem. Talán a következő szülésemnél majd ráérzek.
A kitolási szaknál kiküldtem az orvost, mert nem akartam, hogy bent legyen. Nagyon szimpatikus volt, csak idegen, és abban a pillanatban ezt is hátráltatónak éreztem.

A szülésznő folyamatosan ellenőrizte a baba szívhangját, mert már régóta tartott a szülés. Kicsit féltem attól, hogy nem tudom megcsinálni, hogy nem vagyok képes rá. Nehezen tudtam felvenni a kapcsolatot a babával, nem igazán tudtunk együttműködni a vajúdás alatt. Csak a legvégén, mikor éreztem, hogy fogytán már az erőm, akkor tudtam valamiféle kommunikációba kezdeni a babával. Mondtam neki, hogy itt, most, össze kell fognunk, mert külön-külön nincs elég erőnk végig csinálni. Nagyon fáradt voltam már.
Zolit leváltva, Emőke tartott hátulról a szülőszéken és együtt lélegzett velem. Fantasztikusan tudott bíztatni.

Mintha több száz év telt volna el, míg bármi jele mutatkozott volna a baba fejének. A szülésznő tágította a gátat, és titokban burkot repesztett, hogy gyorsuljanak a folyamatok. Nagyon hálás voltam érte.

Végre kijött a baba feje. Tudtam, hogy ez már a vége. Mondtam a babámnak, hogy már csak egyszer kell nekirugaszkodnunk és itt lesz köztünk. Már alig vártam. Iszonyú fájdalmas volt, ahogy kibújt. Mintha többfelé repedtem volna, ami valahol így is volt. Repedt a gátam is és egy kicsit vágni is kellett. Csalódott voltam, mert szerettem volna, ha nem kell se vágni, se varrni. Nem tudom, hogy kinek a hibája, hogy nem jött össze.
A lényeg, hogy kibújt a kicsi lányunk!

Semmi erőm nem maradt. Hárman segítettek az ágyra, mert mozdulni sem bírtam. Végre a mellkasomra tették a babát. Csak néztem és néztem. Nem is tudom, hogy a boldogságom vagy a megkönnyebbülésem volt-e nagyobb, hogy sikerült megszülnöm őt minden komplikáció nélkül.
Egy piros törülközőbe csavarták, így feküdt rajtam és csak nézett ránk az okos szemeivel.
A nevét illetően én döntésképtelen voltam Zoli mondta, hogy Janka legyen a neve. Mindegy volt, ez érdekelt a legkevésbé.

Egy csecsemős jött megvizsgálni Jankát. Sok kedvesség nem volt benne. Valami szondát akart ledugni a gyerek orrán és fel a fenekén, hogy kiderüljön, átjárható-e. Emőke már előre szólt, hogy ez nem kötelező vizsgálat és ha nem akarjuk, szóljak, hogy ne csinálják. A csecsemős kicsit fel volt háborodva, de nem piszkálta a gyereket.

Amíg átvittek összevarrni a sebemet, Zoli maradt Jankával és ismerkedtek. Örülök, hogy volt idejük, még ha nem is lehettem akkor velük. Az a majdnem egy óra csak az övék, és senki másé. Addig engem az orvos összevarrt. Emőke jött velem és fogta a kezem. Szerencsére, mert nagyon fájt. Napokig alig bírtam ülni.
Aztán átvittek a gyermekágyas részre egy kétágyas szobába.

Így történt, ahogy megszületett a kislányom és vele együtt újra én is.