Egyszer voltunk, hol nem voltunk egy négytagú család, aztán egy tavaszi vasárnap reggelen mind a négyen izgatottan figyeltük a tesztcsíkokat, s mikor kiderült, hogy most már öten vagyunk, az ujjongás pillanatai után 11 éves lányom, Gyöngyvér első kérdése ez volt: „Anya, lehetünk majd mi a dúláid?”

Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy hét évvel ezelőtt, amikor Dorka, a kisebbik lányom megszületett, a karjaimba vettem és a párommal megöleltük, milyen nagyon hiányzott a nővére. Nem lehetett részese ezeknek a pillanatoknak, valahogy a kiteljesedéskor mégis csonka volt a család.

Így most természetesen együtt készültünk. Születésnapomra a nagylányomtól hungarocellből készült puzzle-t kaptam, ami a petefészkekből, a méhből és a méh belsejébe illesztető magzatból állt. Készítettek a baba szobájába rajzokat, együtt vasaltuk a ruháit, és hamarosan született egy dal is, ami csak Neki szólt, és ezt lefekvéskor minden este elénekeltük. Elmaradhatatlan szokás lett a „tökházmosás”, amikor a szappanhabos pocakomat simogatva beszélgettek a babával. Naponta tucatnyi kérdésre kellett megfelelnem, minden fontos és érdekes volt a magzat fejlődésével és a születéssel kapcsolatban.

Dúláim voltak már ezekben a hónapokban is. Ügyesedtek a házimunkában, kivették a csomagokat a kezemből, de legfőképpen – rengeteg szeretetet adtak.

Aztán három héttel ezelőtt reggel együtt indultunk el. Csak az utcánk végére kellett elmennünk, a magánkórházba. Itt mindent biztosítottak nekünk, amire szükségünk volt, nemcsak a körülményeket, hanem leginkább a háborítatlan együttlét lehetőségét. Ekkor már végleg nem volt bennem semmi kétely. Tudtam, hogy csak a családomra van szükségem, de rájuk nagyon.

Aztán az egész sokkal szebb és megindítóbb lett, mint azt gondolni mertem.

Bezárkóztunk a szobánkba, csak mi négyen, s míg én lezuhanyoztam, Gyöngyvér lányom egy éppen kibújó magzatot rajzolt nekem. Borogatásokat is ők készítettek, és fáradhatatlanul cserélgették. De leginkább az érintésekre emlékszem. Arra, ahogy a kádból kinyúlva fogom a kezüket, és arra, ahogy az én kezemet a kibújó baba fejéhez vezették.

És nemsokára már én magam voltam egy szétfeszíthetetlen burokban, ahogy öleltem kicsinyemet és engem a párom és minket a gyermekeink. Annyira tökéletes volt minden.

Néhány nap múlva Gyöngyvér megírta kicsi Eszternek a születése történetét abba a naplóba, amit neki és róla vezet. Amikor egy este váratlanul Dorka megszólalt: „Köszönöm, hogy a kistesómat így megsikeráltátok!”, megnyugtató volt érezni, hogy a maga természetességében mennyire helyén van bennük minden.

Három leányom van.
Örülök neki, hiszen ők is anyák lesznek.
Sok unokát ígérnek.

Nagyon szeretem őket.