Először egy ismerősömtől hallottam nagyszerű dolgokat a dúlákról és így jutottam el Emőkéhez, aki nagyon sokat segített a felkészülésben egy természetesebb szülés eléréséhez. Ő általa ismertem meg a szülésznőmet, a szülésznő által pedig az új orvosomat. Ezek az események mind a terhességem utolsó hónapjában történtek. Nem bántam meg, sőt azt hiszem ebben a dologban jobban nem is dönthettem volna. A szülés előtt egy-két héttel megbeszéltük a férjemmel, hogy lesz dúla. Kezdetben ő kételkedett abban, hogy van-e dúlára szükség, ha ő ott van velem. De csak addig, amíg nem találkoztunk, beszélgettünk Emőkével.

Aztán elérkezett a szülésem napja nagy várakozások és izgalmak közepette. Vajon milyen lesz így másként világra hozni gyermekünket?

Éjfélkor elfolyt a magzatvizem. Éjféltől 6 óráig egyre elviselhetetlenebbek voltak a fájásaim. Azt gondoltam, hogy nem fogom kibírni ezt a vajúdást és szülést, mert így még egyik gyermekünknél sem éreztem át az eseményeket.

Első gyermekünket ugyanis az orvos nyomta ki belőlem, aminek fél évig tartó fájdalmas következményei lettek. Akkor a tapasztalatlanságom miatt korán mentünk be a kórházba, így már ott is tartottak és felgyorsították a szülést, amitől a vajúdási idő meghosszabbodott és kifárasztott, ezért a babát sem tudtam saját erőmből kinyomni.
Ezek után a második és harmadik szülésemnél kértem epidurális érzéstelenítést a rossz élményeket elkerülendő, de így a jó és fontos dolgokat sem élhettem át, a többi hátrányáról nem is beszélve. Egyik gyermekünknél sem éreztem azt, mint a negyedik szülésnél, hogy milyen nagyon küzd ő is, hogy világra jöhessen.

A vajúdás közben Emőke borogatásokkal, törölgetésekkel, zenével, legyezéssel, a szülésznő pedig homeopátiás golyócskákkal, de az ellazítással kapcsolatosan és sok egyéb más fontos dologban is segítettek. Nagyon összhangban voltak.

A férjem kétféleképpen is a támaszom volt: mind fizikailag, mind pedig lelkileg. Sokat jelentett, hogy mindenki ott volt, akit szerettem volna. A vajúdás hat órájának második fele nagy nyugalomban és odafigyeléssel telt és hihetetlen volt, mikor megéreztem, hogy nemsokára láthatjuk a kislányunkat.

A szülésnél éreztem, ahogy tolja magát lefelé és kifelé a kis lábacskáival, miközben többször megpihent és küzdve segített, hogy együttes erővel, egészségesen világra jöhessen. Éreztem a fejét, ahogy egyre kijjebb halad, mígnem nagy békével világra jött. Éppen csak megnyekkent egy kicsit, nem sírt, csak békésen feküdt a hasamon, amíg pulzált a köldökzsinór – ami persze szintén különleges élmény volt.

Emőke így fogalmazott: „Csodálatos volt, ahogy Anita nagy csendet és nyugalmat hozott magával.” Nagyon meghitt pillanatok voltak!

A fájdalmakat leszámítva, felejthetetlen élmény volt, és még most is hihetetlennek tűnik, hogy én ezt végig tudtam csinálni!
Mindenkinek hasonló szülést kívánok!