Eszter érkezésére több, mint négy évet vártunk. Első gyermekünk fogantatása körül semmi probléma nem volt, kis korkülönbséget terveztünk a gyerekek között, de a sors nem így hozta. Évek teltek el, de ő nem jelentkezett…

Aztán egyszer csak mégis. Nagyon boldogok voltunk. Tudatosan készültem a szülésre, már régen elhatároztam, hogy dúlával fogok szülni, hátha sikerül elkerülni a császármetszést. A 13. héten kerestem fel az orvost, akinek már akkor mondtam, hogy természetes szülésre készülök. Ő azért jó nagy, piros betűkkel bevéste a lapomra, hogy „előzetes sectio”, nehogy elfelejtsük.

A várandósságom közepén szülési tervet készítettem, amibe leírtam, hogy a lehetőségekhez képest nem szeretnék gyógyszereket a szülés alatt, hogy szeretném a kisbabámat szülés után rögtön megkapni, hogy nem adhatnak neki semmit (vizet, teát, tápszert, stb.) a beleegyezésem nélkül, és azt is, hogy szeretném, ha a dúlámtól semmi esetre sem választanának el.

Számomra nagyon fontos volt az ő jelenléte, mindent tudott a lelki állapotomról, kétségeimről, a szülési fájdalmaktól való félelmeimről és az orvosomról, akiben nagyon megbíztam, de tudtam, hogy ő nem hisz abban, hogy természetes úton fogok szülni. Szerette volna, ha programozott császárról beszélünk, mivel volt már egy császármetszésem, és veszélyben vannak az előző varratok. Emőke nagyon sokat beszélt nekem a szülés menetéről, a fájdalomról, és elérte nálam, hogy a fájdalmat elfogadjam, és várjam.

Eszterünk nagyon jól érezte magát odabent, és esze ágában nem volt a kiírt napon jelentkezni. Teltek-múltak a napok, szülésnek előjele nem volt. Az orvosom tényleg nagyon türelmes volt, a kiírás utáni tizenkettedik napon fektetett be a kórházba, mert szerette volna, hogy rendszeresen ellenőrizhessen. Abban maradtunk, hogy ha jól vagyunk mindketten, a baba és én is, akkor két napot várunk, de utána beindítja a szülést. Homeopátiás szereket szedtem, ami már az első este meghozta a jósló fájásokat, a második napon hajnalban, pedig valóban beindult a szülés.

Hajnali négykor hívtam Emőkét. Éreztem, hogy képtelen vagyok egyedül maradni ezzel az élménnyel, és azt akartam, hogy lássa a bátorságomat, hogy nem szaladok el, hanem elébe megyek a fájdalomnak. Nagyon büszke voltam magamra. Emőke egy órán belül ott volt, és együtt vártuk a fájásokat. Tudtam, hogy minél erősebbek, annál közelebb hoz minket egymáshoz Eszterrel. Ismertem a szülés hormonális hátterét, tudtam, hogy erre szüksége van a kisbabámnak és kettőnk kapcsolatának is, így sikerült felülnöm a hullámokra, mindig előrébb és előrébb jutni a tarajukon.

Reggel nyolc óra körül megérkezett a szülésznőm is, aztán a férjem, és a barátnőm is. Ők is bent voltak, pedig azt mondták, hogy csak egy ember lehet velem, de nem szóltak ránk. Egy hatalmas labdán ültem, és ringatóztam előre-hátra. A hátamat eleinte Emőke és a férjem támasztották felváltva, aztán a férjemre maradt ez a feladat, Emőke pedig különböző borogatásokat készített, amik különösen jólestek. Ő tette a hasamra, homlokomra, a barátnőm cserélgette őket, a férjem fizikailag támogatott, szóval igazi teammunka volt. A fájások között néma csend volt, nem bírtam elviselni sem zenét, sem beszélgetést, behunytam a szemem, és csak a csendre vágytam. De a csend mindig egyre rövidebb lett.

Az orvosom időnként bejött, megvizsgált, és mondta, hogy nem lesz ez így jó, ha nem tágul a méhszáj, akkor készítik a műtőt. Aztán délben adott még egy órát.

Kétségbe estem. Hiába vártam a fájásokat, hiába jöttek, és hiába barátkoztunk össze? Bíztattak, nyugtattak, összeszeded magad, és csodákat produkálunk egy óra alatt, meglátod! Kezdett összeomlani a világ körülöttem, hirtelen értelmetlennek tűnt minden, a fájdalom szenvedésbe ment át, értelmetlen szenvedésbe. Akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy legyen vége, menjünk a műtőbe, és vegyék ki belőlem Esztert.
Így is történt, elindultunk, az egybefüggő, nagyon erős fájások teljesen abbamaradtak, megkaptam a gerincérzéstelenítőt, és újból ott voltam, ahol hat évvel azelőtt – a műtőasztalon.

Emőke és a szülésznőm, Ági végig velem maradtak, ez nagyon jó volt. Jól éreztem magam, nem szédültem, nem éreztem elhagyatottnak magam, nem volt sírhatnékom, és nem volt csalódás bennem, hiszen én mindent megtettem, megküzdöttünk egymásért, volt elég bátorságom, és ez jó érzéssel töltött el. Nem mondhatja nekem most már senki, hogy nem tudom, milyen az, hogy szülni, én is „végigcsináltam”.

Volt, aki megkérdezte, hát kellett ez neki? Ezt akarta? Igen, ezt akartam, akkor is megpróbálni, ha nem biztos, hogy sikerül. Lehet, hogy kényelmesebb lett volna mosolyogva, minden fájás nélkül a programozott császárt vállalni, de én tudom, hogy ez kellett nekünk. Eszternek és nekem is. Nincs bennem űr, nincs csalódás, csak egy gyönyörű emlék, és büszkeség.

A harmadik már szinte biztos, hogy császár lenne. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon ha tudom előre, hogy így végződik, végigcsinálom-e. Igen, azt hiszem, és ha lesz legközelebb, én akkor is végigcsinálnám ezt a tizenegy órát Emőkével, Ágival, és az orvosommal.

Nagyon sokat köszönhetek nekik.