Mikor megtudtuk, hogy negyedik gyermekünket várjuk, a boldogság és öröm mellett természetes izgalom és aggodalom is megmutatkozott.

Szerencsésnek mondhattam magamat, hiszen az első három gyermekem fogantatásával, kihordozásával és születésével kapcsolatban sem voltak komplikációk. Jó szakember kezében voltunk, én laikusként, orvos szakmailag semmi kritizálnivalót nem találhattam volna. Mégis volt valami, amit másként szerettem volna megélni, mint az előző gyermekeimnél. Úgy terveztük, hogy négy gyermeket szeretnénk felnevelni, s ez úgy tűnik megadatott.

Én a várandósságot, mindamellett, hogy az állapotosság bizonyos szakaszaiban nem a legideálisabban szoktam érezni magam (hányás, émelygés, fáradékonyság), mindig is egy visszahozhatatlan, csodálatos ajándékként éltem meg. A mai napig is a szívem mélyén vágyom, visszavágyom ezeket az időszakokat. (Remélem, még talán megadatik). Szóval, valami volt, amit másként szerettem volna így „utolsó szülésként” átélni, másként akartam bevésni az emlékeimbe.

Mint ahogy említettem, az előző gyerekeknél nem volt igazán semmi gond, viszont egyszer sem éreztem sem magamat, sem a férjemet – aki mindig mellettem volt a szüléseknél – biztonságban érzelmi és lelki szempontból.
Utólag visszagondolva és összehasonlítva a szülésélményeimet, a legfontosabb az első alkalommal lett volna az érzelmi támasz, hiszen mind a ketten (szülők) olyan idegen környezetbe csöppentünk bele életünk legnehezebb, de legszebb pillanataiban, ahol jó lett volna azt megkapni, amit sajnos csak a negyedik gyermekünk születésénél élhettünk meg.

Nehéz lépésre szántam el magamat, a 20. terhességi héten orvost és kórházat váltottam.
Természetesen nem kezdtem el az igazi okát elmagyarázni az előző orvosomnak, mert valójában azt hiszem, úgysem értette volna meg. Az ő módszereivel, amire én vágytam, nem lett volna megvalósítható a DÚLÁVAL való, a természetes, ha lehetséges beavatkozás nélküli szülés. Egész kilenc hónap alatt arra vártam, hogy milyen különleges, meghitt, nyugodt, békés lesz a gyermekünk születése.

Amikor megismertem Emőkét, akkor bizonyosodtam meg róla, hogy van esélye valóra válnia az elképzelésemnek. Az otthonszülés is nagyon vonzott, de nem éreztem volna magunkat biztonságban, hiszen bármi közbejöhet…
Emőke segítségével sikerült találnom egy olyan szülésznőt és orvost, akik a fenti igényeimet akceptálták, sőt mindenben erősítettek, hogy a szülés a legmeghittebben menjen végbe.
Szerencsére mindezek tudatában és bízva abban, hogy még egy csodában részesülhetek, várva vártam a napot.

Emőkével a többszöri beszélgetés mind mélyebb és meghittebb lett, s bizton érezhettem, hogy egy olyan segítőt kaptam, akire bátran hagyatkozhatunk a párommal. Mivel sajnos édesanyám már nem él, ezért akár az érzelmi hullámzásaimat, akár az utolsó hónapra kiderült veszélyeztetettség riadalmának az enyhítését is többek között az ő megértő tanácsai és gondoskodása tette feledhetővé, könnyebbé.

December közepére vártunk gyermekünk érkezését, s már november óta éreztem, hogy minden nap, amit még az anyaméhben tölthet, egy adomány. Minden a forgatókönyv szerint haladt, mikor egyik késő este a szokásosnál rendszeresebb fájásokat érezem, s jeleit, hogy a nagy nap elkövetkezett. Emőkét riasztva indultunk a kórházba, ahol a szülésznőm már felkészülten, szeretettel és gondoskodással várt minket.

Amit addig soha nem élhettem át, úgy fogadtak, hogy nem mint pácienst vettek fel a szülészetre, hanem mint anyát aki gyermekét hozza a világra. Nem az volt a legfontosabb, hogy a regisztráció pontos legyen, hanem az, hogy én mint nő, mint anya a lehető a legbiztonságosabban és legnyugodtabban tudjam megélni a szülést, és közösen tölthessük együtt azt gyermekünkkel. Az adminisztráció csak másodlagos volt, talán nekem nem is kellett vele foglalkoznom.

A dúlám és a szülésznőm olyan körülményeket próbáltak körülöttem és férjem körül teremteni, hogy minél meghittebben, nyugodtabban éljük át ezeket az órákat. A szülés gyorsan indult, ahogy egy negyedik gyereknél illik. Gyorsan tágult a méhszáj, a fájások rendszeresedtek, tudtam már, hogy mire számítsak, hogy helyezkedjek, mi a legkényelmesebb a baba és az én számomra is. Nyugodtan adtam át magamat a természet erejének.
Azokat az apróságokat, amikre csak utólag figyeltem fel, de nagyon kiegyensúlyozottá tették a vajúdást, azt Emőkének és Ágnesnek köszönhetem. A halk zenék, az, hogy amikor látták, hogy fájások sűrűsödnek és erősödnek, masszírozták a hátam, folyamatosan rám figyeltek, hogy a babámnak és nekem a legjobb legyen.
Jó volt odafordulni a páromhoz is, támaszt kérni s kapni tőle. Én szinte átkerültem egy másik dimenzióba, mintha már nem is abban a kórházi szobában lettem volna.

Valami földöntúli érzés kerített hatalmába, amikor csak azt éreztem, hogy most már készen állunk arra, hogy a kisfiunk megszülessen. Ám ekkor történt valami, ami minden addigi álmomat, elképzelésemet, azt, amire hónapokon keresztül lélekben készültem meghiúsította, a természetes szülést akadályozza. Nem tudtam, hogy mi az, csak azt tudtam, hogy én nagyon akarom jól csinálni, próbáltam minden tőlem telhetőt, de nem ment.
Ekkor már éreztem a segítőimen is, hogy valami nem úgy megy, ahogy várnánk, s itt kellett közbelépnie az orvosnak. Ő addig csak a háttérben figyelte az eseményeket. Nem akart mindenáron a központi figurája lenni ennek a szülésnek, de amikor kellett, kellő határozottsággal és szakmai biztonsággal döntött, mégpedig a császározás mellett. Gyermekemre többször rátekeredett a köldökzsinór, és sajnos olyanformán, ami megakadályozta a lefelé való mozgását. Így az az édes álom, hogy milyen a gyermekemet megszülni és teljessé tenni anyaságomat, egy pillanat alatt szertefoszlott, de az ajándék, hogy van egy élő, egészséges gyermekem az minden egyébnél fontosabb.

Köszönet még egyszer a doktor úrnak, hogy amíg csak lehetett hagyta, hogy a természet ereje munkálkodjon, s amikor már látszott, hogy beavatkozás nélkül nem megy, a segítségünkre sietett.

Ami a műtét alatt történt, sajnos csak elmesélésből tudom, mert altattak. De tudom, hogy a bizonytalanság legnehezebb perceiben Emőke volt az, aki segített férjemnek kint a műtő előtt a feszült várakozás alatt, illetve mikor már a szobában feküdtem, ő volt az, aki hosszú órákon át dédelgette és gondozta a gyermekemet, miközben én még az altató hatása alatt voltam. Csak emlékképeim vannak, hogy néhány ébredésemkor Emőke karjában a babámmal ott van az ágyam mellett, és amikor feleszmélek, tartja oda nekem erőtlen karomba és segít, hogy ha csak pár pillanatig is, de érezhessük egymást.

Ez mindörökre belém vésődött, s nagyon hálás vagyok miatta. Nem is tudom eléggé megköszönni.